Over the...
Felszállok a 00.00-ás u.-i buszra.
Kiszedem az AIMP-ből a rádiót, hogy helyette U.R.-t tegyek a fülembe.
Két napja végtelenítve énekel Keren Ann a fülembe - I'm not Going Anywhere - hogy megtartsam magam, hogy ne menjek el belőle, hogy maradni tudjak, mert már annyira fáj a hiánya és akkora fájdalmat okoz az eltaszítása, amit nem tudok tovább hordozni.
Kikezdett engem és kikezdte már a mindennapjaimat is.
Ahogy a vágyamat-szerelmemet már nem tudom tovább elzárni egy külön biztosított széfben, úgy a kőkemény fájdalom is kilépett a valóságomba. Részemmé vált, már nem bírom lerágni magamról csapdábaesett rókalábként.
Megpróbálom megtartani magam mellette, mert én elköteleződtem. Nem akartam ezt én, nem én választottam, csak megtörtént.
Hazudni nem fogok, így megpróbálom tisztán tartani a saját szándékomat. Így hát Keren Ann.
I'm not Going Anywhere.
Gyönyörű-tiszta módon énekel belém és én rákészülök arra, hogy benézek az S. sarokba.
Tudom, tudom.
Tachycardia-rémület, kihűlő végtagok és remegés.
És jön, persze, áldott mérgezéses tüneteim, hát itt vagytok?
Sikerül visszafordítanom a fejem, ami amúgy úgy ragad bele az utcasarokba, mintha életem múllana ott.
Ahogy lassan lefordulok a pillanatról, tűnik fel a lány, aki ott szállt fel.
Mert hogy ismerős halványan.
Aztán beugrik. A lány. A színészlány.
Tan éppen a rúdtáncos.
Majd kihűlök.
Belül csorog végig a jeges rémület.
Nem. Biztosan nem.
De aztán leül épp pont a mellettem lévő duplaülésre, hogy biztosan láthassam, ahogy előveszi a szövegkönyvet.
Két színnel kiemelt sorok. Pink és zöld.
Zöld és pink.
Mint az a szerelmetes kabát, amiben az alatta lévő meztelen testemet neki akartam felkínálni.
És elkezdi tanulni a szavakat.
A szavakat.
A kibaszott-gyilkos szavakat.
Gyűlölöm a szavakat.
Rühellem őket.
Lobotomizálni akarom az agyam, hogy soha is többet nem jusson eszembe semmi sem belőlük.
Sőt.
Soha többé ne is jusson az eszembe semmi.
Mert most már tudom, hogy a halványan ismerős lány tényleg színészlány.
Megértettelek, drágám.
Megértettem, hogy mennyire félrertettelek téged.
Hogy éjszaka, amikor majd hajnalig vagy a VilágAblakban, valójában nem rám vársz.
Nem. Te nem vársz rám.
Mert most már tudom, hogy a halványan ismerős lány tényleg színészlány.
És hogy a nemhajnali, de reggeli első budapesti busszal egy tízes próbára megy.
Tőle.
És ha tegnap éjszaka mégis több nap után, sok nap után, egy világkorszak, mit világkorszak, egy világkalpa után megírom neki, hogy
de most már mindegy, hogy mit is
akkor majd a színészlánnyal történt szeretkezése után meg majd velem beszélget a VilágAblakaban,
mert hát ugye a megrögzöttségek persze segítenek az életet egyenesben tartani, mint ahogy rudak teszik azt,
mint ahogy velem is teszi,
és majd békés, meghitt, csevegő hangon rólam is mond majd pár érdekes mondatot - őneki,
és mentegetőző hangon majd neki is elmondja, ahogy nekem is elmondta - a feleslegesen jobbikos, de azért jó nő kapcsán - hogy lebegtetve beszélt ám őneki a barátnőjéről, jaj, de nehogy félreértsd, drágám, nincs is igazából barátnőm,
majd őmelléfekve meg a telefonján bekommentel egy rúdtáncos másik színészlányt, UGYANAZOKKAL A SZAKRÁLISAN GYÖNYÖRŰ SZAVAKKAL, amikről majd a színészlány is azt hiszi, hogy bár ő nem lehet vele, de legalább a szavainak egy része lehet ővele, csak vele, de talán majd ő is rábukkan véletlenül a hálón a csakazövé szavakra,
majd becsukva az ArcKönyvet, aztán letéve a telefon Pillanatnyi-képeit is,
csak reménykedni tudok,
hogy őt sem képes
átölelni
csak mellette feküdni
úgyhogy kibaszott magányosan majd elalszik ő is végül
vagy talán ő sem lesz már képes így aludni? nem tudhatom
az állítólagosan én fürdőköpenyemben
amit, remélem, nem véreztem össze az utolsó ottlétemkor
hogy hamár a bőrsejtjeim össze is keverednek olyan nőkkel, akiknek én nem akarnám önként odaadni
legalább a vérem, én vétkem,
és a fehérjéim, fehérjéink,
ne keveredjenek mással.
A színészlány siet. Hiába menekülök előre, előtte le a lépcsőn, hogy ne is lássam, elszalad mellettem, és felpattan a négyeshatosra.
Ja. Akkor már tudom is, melyik színházba.
Hát, na.
Ezeket a sorokat is elteszem a ki nem mondott szavaim, az el nem küldött leveleim és a meg nem tett gesztusaim közé.
A csak saját szavaim közé.
Gyilkos szavak.
Lobotómiát akarok.
Leroskadok a moszkvatéri mitikus padomra, ahol mindig, ha tőle jöttem, beültem a percekbe, újrateremtve az éjszakát.
Hónapokkal ezelőtt kaptam tőled egy szál cigit, amit valamiért akkor nem szívtam el.
Majd a Moszkvatéren, a mitikus padon - se szívtam el másnap reggel, és a jól ismert matrózvuduval pofára fordítottam, és aztán már soha többé nem szívtam el, pakliról-paklira mentettem át a vudut: amíg te itt vagy, addig őt is újra láthatom.
Most erregyújtok.
Az utolsó szál jogán.