Sejtszökőár

S. igent mondott egy magyarorszagi interjura es ha akarom akkor portremelysegig es persze hulye vagyok hogy meg csak most hivtam.

A kerdes most az hogy mi dontson: az ido ami igenis szamit a szakmamban es akkor holnap megtortenik de akkor nem tudom milyen leszek vagy a lehetoseg ami csak pont annyira de annyira meg szamit nalunk mint az ido mert ez egy ilyen szakma es akkor kesobb lesz de akkor de akkor de akkor...

Es te vagy az akivel ezt meg kell beszelnem.

Es te vagy az akivel meg kell ezt beszelnem.

De ezek a sorok eppen most is pont ugyanott vegzik mint a szavaink es az oleleseink:
a Meg Nem Tett
Ki Nem Mondott es
El Nem Kuldott
trash-ben.

Minden nap hálát adok azért, hogy megtanultam tisztelni a Sajnálom-ot.

Korrekt mondat.

Korrekt, tisztelettudó, és elintézi nekem, hogy ne legyen semmi közöm a fájdalmadhoz.

Hogy ne legyen közöm tehozzád, kétséged se legyen.

Ezt nem érti más, csak akinek van ilyenje, ilyen érzelemteste. Ha csak egy kicsit is éreznék abból a fájdalomból, ami a tied, abból, amit a haldoklók, az érzők - az élők éreznek, nem tudnék élni. Nem tudnánk tovább élni. Paradox módon ahhoz, hogy én éljek tovább, meg kell, hogy tagadjam a te létedet, a te létjogosultságodat, ahhoz, hogy tovább éljek, hogy minél több felületen érinthessem az embereket - téged is, már ebben a pillanatban is érzékelheted ezt az én érintésemet - érinthetetlenné kell válnom.

Érted hát, igen, halottá kell lennem most ahhoz, hogy továbbélhessek.

- Mondd, hiányzom?

- Igen. Minden nap.

- Csak nem eléggé.

- Olyan vagy, mint az anyád. Teljesen. Bármennyire is nem akarod, végül is olyan lettél.

- Tudom, hogy miért akarsz bántani. Tudom, hogy milyen frusztráló lehet, ha valaki nem vesz többet rólad tudomást. És tudom, milyen kemény. Mert onnantól kezdve nem létezel. Egyáltalán - nem is - vagy - többé. És egy nap felnézel, és nem tudod, hol vagy. Nem tudod, kik bámulnak rád, nem is tudod, kinek az ágyában ébredsz, kinek a fehérjéje csurog a combodon, kinek a haját csippented a két kis körmöd közé, és pöccinted le magadról enyhén undorodva. Hogy milyen az idegenség. Hogy nincs klán. Hogy nem kell az, ami te vagy, a kitaszítottság csak még elszigeteltebbé tesz, az önállóság még kiáltóbb, az erőd még disszonánsabb, te magad pedig mint kézbe vett katana. Gyanússá válsz, majd ellenséggé, csak mert saját magad vagy. A falka, mint a bőr alá kerülő üszkösítő baktériumot, szép lassan dolgoz ki magából, majd körbeveszi a határaidat, lehatárol, ellenanyaggal vesz körül, majd kilök a testből. 

- Valójában mi fáj? Mi bánt?

- Inkább kérdezd úgy: Mi inspirál? Mert az mindig ugyanúgy és mindig ugyanaz. Hogy nem kellesz. Olyan egyszerű ez, mint a napsütés.
- Tudod, mi a stressz? És mit okoz?
- A vér oda áramlik, ahol a legnagyobb a baj. Az izmokba, és igen, az agyba. Mert az agy dönti el, hogy mi legyen tovább. Az egyetlen cél az, hogy a test minél kevésbé sérüljön. Egyetlen egy aprócska gond van: lehet, hogy ami történt, az visszafordíthatatlan. Ezt hívjuk úgy, hogy sokk.