- Mondd, hiányzom?

- Igen. Minden nap.

- Csak nem eléggé.

- Olyan vagy, mint az anyád. Teljesen. Bármennyire is nem akarod, végül is olyan lettél.

- Tudom, hogy miért akarsz bántani. Tudom, hogy milyen frusztráló lehet, ha valaki nem vesz többet rólad tudomást. És tudom, milyen kemény. Mert onnantól kezdve nem létezel. Egyáltalán - nem is - vagy - többé. És egy nap felnézel, és nem tudod, hol vagy. Nem tudod, kik bámulnak rád, nem is tudod, kinek az ágyában ébredsz, kinek a fehérjéje csurog a combodon, kinek a haját csippented a két kis körmöd közé, és pöccinted le magadról enyhén undorodva. Hogy milyen az idegenség. Hogy nincs klán. Hogy nem kell az, ami te vagy, a kitaszítottság csak még elszigeteltebbé tesz, az önállóság még kiáltóbb, az erőd még disszonánsabb, te magad pedig mint kézbe vett katana. Gyanússá válsz, majd ellenséggé, csak mert saját magad vagy. A falka, mint a bőr alá kerülő üszkösítő baktériumot, szép lassan dolgoz ki magából, majd körbeveszi a határaidat, lehatárol, ellenanyaggal vesz körül, majd kilök a testből. 

- Valójában mi fáj? Mi bánt?

- Inkább kérdezd úgy: Mi inspirál? Mert az mindig ugyanúgy és mindig ugyanaz. Hogy nem kellesz. Olyan egyszerű ez, mint a napsütés.
- Tudod, mi a stressz? És mit okoz?
- A vér oda áramlik, ahol a legnagyobb a baj. Az izmokba, és igen, az agyba. Mert az agy dönti el, hogy mi legyen tovább. Az egyetlen cél az, hogy a test minél kevésbé sérüljön. Egyetlen egy aprócska gond van: lehet, hogy ami történt, az visszafordíthatatlan. Ezt hívjuk úgy, hogy sokk.